|
Petőfi Sándor: Az én Pegazusom
(Szatmár,1847.augusztus)
Nem angol ló az én Pegazusom, Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal, Nem is német
teherhordó állat, Széles háttal, medve-topogással. Magyar csikó az én
Pegazusom,
Eredeti derék magyar fajta, Világospej sima selyem szőrrel, A napsugár
hanyatt esik rajta. Nem nevelték benn az istállóban, Nem is igen járt az
iskolába;
Kinn született, ott kinn fogtam el a Kis-kunsági szép nagy pusztaságba'.
Nem bosszantom a hátát nyereggel, Egy kis csótár van csak ráterítve, Úgy ülök
rajt, és sebesvágtatva Ragad, mert ő a villám testvére. A pusztákra visz
legörömestebb, Mert a puszta születési helye, Hej, ha arra fordítom a
kantárt,
Úgy megugrik, alig bírok vele. A falukban megállok egy szóra, Hol a
lyányság, mint a méhe-raj, áll; A legszebbtől egy virágot kérek, Akkor aztán,
akkor
újra hajrá! Visz csikóm, s csak szavamba kerülne, Hogy kivigyen ebből a
világból; Ha szakad a tajték róla: ez a Sok tűztől van, nem a fáradságtól.
Pegazusom sohasem fáradt el, Hamarjában még el sem is fárad, Biz ezt ne is
tegye, mert még messze Vagyon utam, vágyaim határa. Vágtass, lovam,
vágtass,
édes lovam, Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át, S lábad alá ha ellenség
botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!
*** (E költői hitvallásban a csikó a görög mitológia szárnyas paripája, a költészet jelképe.)
|
|
|
Az én kispejlovam nem szereti
Az én kispejlovam nem szereti a szénát meg a zabot
Hej de amióta amióta a zöld árpára szokott
Az én kisangyalom szoktatta a lovamat az árpára
Engem pedig fiatalon engem pedig maga mellé az ágyra
Ej te hamis kislány mért szoktattál magad mellé az ágyba
Nem gondoltál arra hogy engemet elvisznek katonának
Besoroztak engem el is visznek a regátba hadi munkára
Azt a kutya mindenit azt a betyár mindenit a világnak...
|
|
|
Bényei József: Kiscsikó
Szalad a fényes legelőn, táncol s hátsó lábára áll. Sörénye szélben repdeső madár, madár, bolond madár.
Csillag-virágú homlokát lehajtja bársony fű fölé, prüszköl, fújtat és fölnyerít, mekkora világ az övé!
Kecses bokája gyöngyfehér, naphosszat nem rebbenti szó, hátára fordul, hempereg, csikó, csikó, bolond
csikó!
Lobbanó szemmel fölfigyel, fölpattan, táltos-szárnya nő, s hetedhét határnál nagyobb, tágas lesz az a legelő -
Tüzes hab fodroz orrlikán, de anyja mellé sündörög, nyakához bújik és kacag: kölyök, kölyök, bolond kölyök...
|
|
|
Nagy Bandó András: A csikó álma
|
|
Völgyek mélyén, tanyán éltem,
egy kis ódon istállóban,
anyám mellett sosem féltem,
se a vízben, se a hóban.
Aki csikó, sosem árva,
jó anyámmal szaladgáltam,
tarka rétet végigjárva
fürödhettem kalandvágyban.
Édesanyám kancatejét
reggel, este szíttam, szíttam,
kerestem a magam helyét,
szénát ettem, vizet ittam.
|
Boldog voltam egy szép kinccsel,
nyakamban a csengőm lógott,
hallgathattam, hogy csilingel,
hogyha vígan rugdalózok.
Hányszor néztem már az eget
völgyek mélyén épp ocsúdva,
bámulva a havas hegyet,
bárcsak juthatnék a csúcsra!
Ó, ha egyszer nagyra növök,
táltos szárnnyal égig szállok,
és ha majdan visszajövök,
fő táltosként itt szolgálok.
|
|
|
Tagscherer Katalin: Fekete ló
|
|
Messze, távol, sötétségben,
fekete ló fut az éjben,
de a szép és nemes állat
szemében nyugszik a bánat.
Elvesztette kis kancáját,
kiscsikója édesanyját,
úgy szerette, úgy imádta,
szerelmének nincsen párja.
Nagy autóval érte jöttek,
lasszót nyakára kötöttek,
behajtották zárt nagy részbe,
elvitték a messzeségbe.
Hős nagy ménje elindult hát,
megkeresni kis kancáját.
Ki is vágtat a földútra,
vele tart a kiscsikója.
Hosszú úton autók szembe,
kíváncsian lesik egyre,
honnan jő, és hova tarthat,
ez a két szép nemes állat.
|
Telik az idő, fogy a rét,
ismeretlen helyre ért,
lassít mert egyszerre látja,
ott legel a kis kancája.
Körös-körül karám mellett,
fut a ménje és a gyermek,
nyerít, hogy meghallja társa,
itt van szíve két virága.
A kanca felkapja fejét,
ijedtében egyet hátralép
boldogan rohan arra,
honnan ménje hangját hallja.
Minden erőt összeszedve,
nekifut, és reménykedve
általrepül a karámon,
családjához, minden áron.
Messze, távol, sötétségben,
három szép ló fut az éjben,
a fekete mén megfogadja,
családját többé el nem hagyja.
|
|
|
Hajnal Anna: A kiscsikó
|
|
Hajnal Anna: A kiscsikó
Anyám alatt arany alom,
tejet iszom,ha szomjazom,
s anyám meleg oldalában
melengetem gyönge hátam.
Zúghat odakinn az eső,
zöld lóhere zöldebbre nő,
nekem kaszálja a gazda,
hadd nőhessek szépen,nagyra.
Zúghat odakinn a szél is,
szívem nem remeg ,ha fél is,
tető alatt fekszem bátran,
anyám meleg oldalában.
|
Hát a farkas? kiscsikó ?
Éhes ám,ha hull a hó !
Engem meg nem ehet ő,
megvéd gazda,fal,tető.
És a gazda megmarad,
Ha fékez is simogat,
Etet,itat,fölnevel,
Ha zaboláz,megölel.
|
|
|
Jazsoli5: A kiscsikó
|
|
A pajkos kiscsikó
kopp-kopp zeng a patkó,
kiszaladt a mezőre
a friss ,harmatos fűbe.
Hátán táncolt napsugár,
élvezte szabadságát.
Borzolta haját a szél,
most semmitől sem félt.
Csak vidáman nyargalászott,
minden bokor alá bekukkantott,
belegázolt a patakba,
ismerkedett a világgal.
Észre sem vette, hogy este lett,
most igazán félni kezdett.
Hiányzott az édesanyja
istállóban a meleg szalma.
|
Futott volna, de merre?
A hazautat elfelejtette.
Ácsorgott csak egyedül
a rét is elcsendesült.
Panaszosan nyihogott,
de senki sem válaszolt.
Forró csikó-könnyeket ejtett,
de baján ez nem segített.
Otthon is volt ribillió!
Hová tűnt a kiscsikó?
Futott ki merre látott
keresni a csavargót.
Végül édesanyja megtalálta.
"Ejnye fiam!"-nyihogta.
Készült , hogy összeszidja,
helyette inkább megcsókolta.
|
|
|
Gara Ákos: Az én lovam
|
Nagy Bandó András: Csikólesen
|
|
Az én lovam selyemszőrű fajta,
Ha kedvem jön, lovagolok rajta.
Selyemszőrű, kedves paripámon
A pusztákat össze-vissza járom.
Az én lovam sebes, mint a villám,
Úgy repül, mint kis gyermek a hintán.
Jó kedvemben fel is ülök rája,
Még a szélvész se jár a nyomába.
Az én lovam aranyos kis jószág,
Többet ér, mint a legdrágább ország.
Ha akarom, könnyű, mint a lepke,
Ha akarom, lassú, mint a medve.
Édesanyám vette tavaly nyáron,
Mikor egyszer künn járt a vásáron.
Kis lovamnak sehol párja nincsen,
Csak az kár, hogy fából van a kincsem.
|
Kicsi csikó, pár napos tán,
nemrég érkezett a postán.
Ugrabugrál, jó a kedve,
anyja nézi elmélkedve.
Ő is bámul, néha pillog,
gomb a szeme, gyöngyként csillog.
Sörénye lóg a nyakába,
csillag hullott homlokára.
Egyszer-egyszer légyért kapkod,
farka lendül, böglyöt csapkod.
Néha hátát vakarássza,
időnként a fejét rázza.
Fülecskéit rezegteti,
patácskáit kőhöz veri.
Zabot eszik, szaporázza,
kivillan a foga máza.
Fűben fekszik elterülve,
cifrázgatja állva-ülve.
Anyját bújja, csecsét nyúzza,
és a napot átalussza.
|
|
